Nagyon rákaptam erre az írogatós estés programra, tetszik. Azt mondják nem szabad ezzel a gyagyasággal foglalkozni állandóan mert az is úgymond bevonzza a dolgot, de szerintem ez hülyeség. Jobb kiadni valamit mint magunkban tartani. Ma épp a facebookon olvastam pár hozzászólást egy pánikról szóló könyv alatt (gondolom merő véletlenségből dobja fel ezeket a gép) és ott futottam bele abba a hozzászólásba, hogy voltak tünetmentes időszakok aztán mindig jött a visszaesés!

Félek tőle én is, de úgy érzem sikerült megértenem magát a problémát és így már nem eshetek vissza. Egy rossz beidegződés csupán amit negatív érzelmek táplálnak.  Nem lehet egy olyan hibát újra és újra véteni amit tudatosan is elkerülsz. Az a legnagyobb probléma, hogy nagyon sokan negatívan állnak ehhez és ott keresik a megoldást ahol nincs. A megoldás kizárólag magunkban található, nyilván aki erre úgymond hajlamos annak meg kell tanulnia együtt élni a tudattal, hogy igen is van az a pont amikor bizony kontrollálni kell magunkat és nem szabad megijedni. Tudatosan kell elhessegetni a félelmeinket! Rákaptam a dolog ízére és egyre inkább feszegetem a határaim ami tetszik! Újra emberré váltam és ez jó! Néha  vannak kissé nehezebb napok, de ennyi. Gondolj a jóra és ne add át magad a rossz érzésnek! 

Ma megvolt a szokásos temető járás de előtte még az új otthonunkban ténykedtem. A szembe szomszéd degenerált módjára üvölteti a szar tamtam zenéjét szinte állandó jelleggel, de mivel kisebbség ezért a kutya sem mer szólni mert rögtön nekem ugrik, hogy biztos nem tetszik a pofája. Mondjuk tényleg nem tetszik mert ők az egyetlen család az utcából akik nem köszönnek. Igaz rábasztak mert pár héten belül egy rendőr költözik a szomszédjukba. :D Hála Isten! Majd az elintézi helyettem a hangoskodás miatti cirkuszt. Nagyjából ennyi ami történt ma, semmi extra. Holnap megy szerelőhöz az autóm mert a fékezésnél ráz mint az őrült és aggaszt a dolog. Sűrű napnak nézek elébe, várom is már, a költözést is meg a saját otthont. Elterveztem mit fogok még a héten megcsinálni, talán belefér a 24 órába. :D Szerintem imádni fogjuk a közös fészket, aztán mehet tovább minden a maga rendjén és talán nemsokára szóba jöhet a családalapítás is. 

Nemso

Épp fekszem az ágyon és várom haza a Jó Emberem, mármint szülői ház haza mert a felújítás még nincs teljesen kész. Ma végre beindult a fodrászda és nyomom 1000-el újra, kicsit le is kötött a munka, aztán holnap jöhet a renoválás befejezése. Nehezen viselem már a szülőknél lakást, semmi privát szféra és amúgy is szeretem az önállóságot, de hát ez egy mondhatni szerencsés helyzet így. Legalább annyira szerencsés mint az eddigi életem, ez is egy olyan helyzet ahol úgymond átvészelem a szart. 

A szart már sokszor átvészeltem, tavaly szeptember eleje óta próbálok a legutóbbiból feléledni. Mármint akkor rúgtak úgy igazán istenesen mellbe legutoljára, úgy ahogy egy betegségtől rettegő embert nem kellett volna. Még mindig rettenetes visszagondolni, ahogy nyugodtan mentünk be az eredményemért a Diagnosztikai Központba, megkaptam a borítékot és ahogy kibontottam az udvaron egyszerűen bele égett a szemembe és a lelkembe az a kegyetlen mondat, a bizonytalan rossz, ami talán a legkegyetlenebb egy betegségben. Nyilván a biztos halál sem egy kellemes, de amikor megint rövid idő után azt kell olvasnod, hogy a IV. agykamra falán pár mm-es elváltozás látható.... hát pfú baszki. IV. kamra.... fú kösz az szarabb mint az előző.

Jönnek a kételyek: Műthető? Ha megműtenek lesz-e rövidtávú memóriám? Van esély kétszer megúszni a lehetetlent? Fogok még látni? Mi van ha valami nem úgy sikerül? Ezt kibírja a kapcsolatom? Hogy csinálom végig? Miért most és miért én? Hányszor kell megküzdeni egy ilyen dologgal? Mit rontottam el? És én ezt ki fogom bírni?

Oké, testileg úgy vagy vele, hogy egye kukac csináljuk! Nincs más választás, fájni fog és gyenge leszel mint a harmat, szédülni fogsz és bazi fáradt leszel és egy hernyóban is több erő lesz mint nálad. DE FASZOM! Hát fosol a következményektől ami mentálisan a padlóra fektet.  

Ezen kétes eredménnyel éltem tulajdonképpen június közepéig. Majdnem egy évig őröltek, mire kiderült, hogy csak egy műtéti maradvány kering ott bent ami ártalmatlan. Így ne válj pánikossá és így ne gondolj a rosszra. Mostanra sikerült a betegségtudatot egy nagyon távoli dologgá formálnom és úgy érzem, nagyon messze vagyok bármilyen problémától és betegségtől. 

Tulajdonképpen azt akartam csak demonstrálni, hogy van amikor ok nélkül rettegsz valamitől és van amikor okkal, de néha még okkal sincs okod félni! Adj ki magadból mindent,ne tartsd magadban a szemetet és legfőképp ne élj szemét életben! Ne bántsd magad, még akkor sem ha a tested nem képes együtt működni veled. Állj bele a legrosszabba is és mindenből próbálj meg tanulni! Mindennek oka van, még egy hülye pániknak is. Tanulj belőle és ne félj tőle!!!

Mozgalmas napok vannak mögöttem és ha visszatekintek, nem is pont erre a pár napra hanem az elmúlt 2 hónapra. Húúúúúúúúúúúúú, nem is értem, hogy bírtam fizikailag. Most pedig jött az, hogy uborkaszezon van melóban ami pénzben is visszavesz, nem mellesleg a ház felújítása is nyögve nyelősen megy így a vége felé.Szokták mondani, hogy teher alatt nő a pálma, mi biztosan nagyot nőttünk most. 

Mindig visszatekintek fejben az elmúlt időszakokra amikor valami nagy baj vagy nehézség volt és ez megerősít, hogy igen, ez az! Jó úton vagy és minden nehézség ami ért, leküzdötted, megbirkóztál vele még a legkilátástalanabb helyzetből is feljöttél, még ha lassan is, de sikerült! Jelen pill ez a helyzet van és ezt kell elfogadni. Anyáméknál lakunk, a házunk félig kész és az üzlet is ősziesre váltott, hogy ezt majd a karácsonyi szezonban kegyetlen tempóvá váltsa át. 

Emlékszem, tavaly nagyjából ilyen tájt kezdődött a pánik romlása. Az első durva roham szinte tisztán megvan majd az attól való rettegés lett úrrá rajtam a mindennapokban. Úgy gondolom megjártam a legalját és tényleg csak a pszichiátrián nem voltam. Mindezt végig csináltam némi citromfű cseppel meg néha macskagyökér cseppel. Szerintem sok lófaszt nem ért mondjuk, de maga a tudat már jó volt. Borzasztó mélyen voltam és valahogy szégyellem is magam miatta, nem tudom hol csúszott hiba a gépezetbe. Szinte minden szálat kibogoztam a kineziológusommal, nagyon jól felhozott. Már az általános iskolás éveim alatt is "bántalmazott" gyerek voltam, tanárok cseszegettek és mivel nem voltam a helyi csilliárdosok gyermeke "csakcsupánmezeivadember" ezért esélyem sem volt a teljesítésre. Soha nem ismerték el igazán, ha jó voltam, márpedig szín jeles tanuló voltam. Aztán meguntam a kepesztést mert hát minek? Erős 3-assal tanulás nélkül sem kaptam több baszogatást. Majd amikor idejekorán elkezdtem túlzottan nőiesedni (a daganat már akkor dolgozott és csinált brutál hormonproblémákat) még durvábban kaptam az osztást a tanároktól és a sulis társaktól is. Verset költöttek rólam a nagy melleim miatt és a sok ragyám amit alapozóval takarni szerettem volna sem volt túl jó ötlet mert a tanárok azonnal rám szálltak, hogy sminkelem magam. Pedig csak takarni akartam a nagy keléseket amikkel a kozmetikus heti szinten küzdött velem együtt. Majd mikor már besokalltam és átmentem másik iskolába ahol amúgy tök jó volt abban a két kibaszott hétben ameddig az előző iskolámból egy egyébként papíros sárgalapos gyerek megpróbált megerőszakolni és brutál összevert, addig amúgy tök jó volt. Aztán indult egy még nagyobb pokoljárat ami 2,5 évig elkísért mert hát kiközösítettek. Ezért csak sírtam, meg sokat ettem és híztam, aztán sírtam és nem akartam emberek közé menni. Tulajdonképpen mindig élő céltáblája voltam az embereknek mert (ez most nagyképűen fog hangzani) jól nézek/néztem ki és eszem is van mellé. Nyilván a női rivalizálás már elég korán elkezdődött, de hát most látszik igazán mit is tesz a rosszindulat. Nagyjából mindenki aki szemétkedett velem elszarta az életét és ha nem is örülök neki, abszolút nem sajnálom. Sőt...

Igen, jobban végig gondolva már itt sem volt túl egyszerű az élet. :) Most pedig hálás lehetek, azért, hogy kaptam egy olyan életet amiben boldog vagyok és semmi okom rosszul érezni magam. Kaptam egy új esélyt az életre, hogy végre tényleg éljek is és ne csak létezzek. Mondhatni mindent megkaptam amire egy embernek szüksége van, Munkahely, kocsi, ház és egy társ. Kerek a történet, de eddig eljutni sem volt egyszerű. Van akire még nagyobb terhet ró az élet és csak ámulok rajta, hogy is bírja el ezt a nagy súlyt ami nyomja. Egyszer egy orvos ismerősöm azt mondta: "Mindenkire annyit rak a Jó Isten amennyit elbír". Ezt válaszolta mikor megkérdeztem, miért lettem anno beteg. Most azt érzem, sok embertől sehol sem vagyok. Érdekes az önkritikám azok után, hogy volt egy nagyon csúnya balesetem ahol mondhatni leszakadt az állkapcsom, betört a koponyám, majd volt egy térdficamom, lábszártörésem, farokcsont törésem és egy nem kispályás agydaganatom. 

Semmiképp sem szeretnék már nagyobb terheket, nyilván amit rám osztott az élet azt végig is csinálom, lehet az bármi. A pánikbetegség maga a félelem a betegségtől. Ördögi egy kör, viszont nem lehetetlen kiszállni belőle. Iszonyatosan nagy akarat kell hozzá, türelem is és sok erő. A jól begyakorolt rutinos szorongás és rohamozás nem fog egyik napról a másikra elmúlni, de ha elég velősen elkezded magad tudatosan gyógyítani akkor sikerülni is fog! Nekem is vannak szar napjaim és azt lehet mondani, hogy naponta 1x azért előjön egy kis szikrányi szorongás féleség amit el kell hessegetni, esélyt sem adni neki, hogy úrrá legyen rajtam!  Úgy gondolom, ezeket a gondokat egy koszos gyógyszer nem oldja meg. A pánikot mi csináltuk, mi tudjuk megoldani! Olyan pavlovi reflex féleség, egy pirula nem oldja meg. Könnyebb út, meg nem bemenni sehova, csak elmenni a pszichiáterhez aki már csuklóból írja a recepteket és csak úgy csinál mintha segíteni szeretne, de igazából pont leszarja és csak egy zakkant majomnak néz a sok közül. 

Egyszer pár éve eljutottam egészen az ajtajáig. TB támogatott dokihoz mentem, megláttam a tömeget akik oda vártak. Volt sok nagyon furi emberke, már akkor éreztem, hogy ez nem az én helyem. Behívtak, ahol pár adatom felvették, borzasztó cikinek éreztem. Néztem a sok fura embert akik mind a csak a receptre vártak és nem értettem hogy tud velem valaki úgy szívből foglalkozni, ha tudja hogy még 100-an vannak rajtam kívül és futószalagon megy minden. Nem éreztem magaménak és inkább eljöttem. Nyilván az is közrejátszott, hogy a kocsiban hagytam a telefonom és kisebb pánikrohamot kaptam, hogy kinek telefonálok majd ha épp elájulok, de ez már mellékes... :D :D :D 

Azért írom le ezt a sok szart, mert bízom benne, hogy egyszer majd valaki ha a google-n rákeres a pánik szóra, majd valahol ezt kidobja neki és rájön arra, hogy van kiút! Ha már egy embernek segítek, akkor volt értelme!

No eljött ez is, végre rászántam magam arra, hogy úgy írjak a pánikról mint szinte teljesen elmúlt "nyavalyáról". 

Igaz ezt már csak babonából sem mondtam ki soha és néha azért megcsap a szele úgy istenesen, mint ahogy tette úgy 1 órája, de van bennem erő felülkerekedni rajta. Eszméletlen sok dolog történt velünk és azért sem volt időm semmire és még történik is szóval húúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúdedurva. Újabb költözésen vagyunk túl, belevetettük magunkat a házkeresésbe (saját fészek) és miután hónapokig minden szabadnapot házak nézegetésével töltöttünk, meglett a gyümölcse. Igaz ez egy olyan ház amit Balázs már csak az adásvételi szerződés aláírása után látott... :D egyedül mentem megnézni, gondoltam ez úgysem az igazi. Ahaaa... 2 perc alatt döntöttem egyedül. Mivel adott volt egy keret, elég szűk volt a kör és hát ez sem éppen a szépségéről volt híres, de apukám úgy puccba vágtuk, hogy még mi sem hittük el. A kineziológus egy istennő aki minden probléma megoldója, Anamé felejtős...SENKI SE KEZDJE EL! 

Nos mivel eszeveszett futkosásba kezdtünk esélyem sem volt arra, hogy bármilyen boltot, tüzépet, akármit is elkerüljek így hát bementem. Egyedül is, akárhogy is. Megviselt eleinte, de leküzdöttem és most már nem remegek. Isteni érzés!!!!

Nyaralás előtt egy héttel történt az előszerződés és a nyaralás volt az egyetlen esélyünk a 'rápihenésre". Szinte semmit sem pihentünk és azt sem mondhatnám, hogy ez volt életem nyaralása, de jó volt. Voltak rohamok amiket nagyon jól titkoltam, de aztán jött egy mélypont amikor is indultunk egy kis családlátogatásra. Reggel bevetettem magam a fürdőbe és valami motoszkált, eszembe jutott egy kedves barátnőm aki régóta küzdött a gyilkos kórral, rég írtam neki...zaklatni nem akartam, igaz engem is megérintett a halál szele, de nálam a műtét egyre távolabb vitte, neki pedig minden kemó és műtét után egyre közelebb lett. Nem tudom ép ésszel felfogni, hogy min mehetett keresztül és Ti/Te akivel még soha semmi hasonló nem történt, csak azt tudom mondani, hogy a legrosszabb rémálmod sem olyan kegyetlen és rémisztő mint amilyenek az Ő napjai voltak. Hittem abban a kurva gyógyulásban, de.... De pont vezetés közben jött a telefon egy nappal az én 3. újjászületésnapi évfordulóm előtt, hogy Dórika elaludt az éjjel. Felfoghatatlan érzések hatalmasodtak el rajtam, annyira sajnálom őt, egy nagyon szerethető csaj /volt/. Hmm és igen, most is jönnek a könnyek. Na szóval neki így már biztosan könnyebb, legalább is a hülye ember ezzel hitegeti magát és én azt mondom, hogy minimum Balin vagy Hawaiin kell ébrednie egy ilyen után, nagyjából 8 kibaszott helyes pasi oldalán!!! Mert ennyi szenvedés után ez a minimum, meg hogy annyit egyen hízás nélkül amennyit csak akar. :D Ha már a humoros oldalánál tartunk, mert hát egyszer mindenkivel bekövetkezik és ez a természetes, majd sokára, naaaaaaaaaaaagyon sokára.

Így nyomta rá a bélyegét onnantól ez a dolog is a kis pánikgombra ami akkor kissé beragadt és nem tudta hogyan tovább. Végül is leküzdöttem a mumust ott is, most pedig jól vagyok. Nagyon nehéz ez az út úgy,hogy közben néha megcsap a gondolat, hogy vajon miért is zúg jobban a fülem? Vajon ez most valós félelem? Nem adhatom át magam, nem engedem!

Én már meggyógyultam! :) És ez így is marad!

Eltelt jó pár nap és én egyre inkább nyílok meg a világ felé. Elolvastam egy könyvet aminek a címe: Üsd ki a pánikod! Fantasztikus írás, majd részt vettem egy újabb kineziológia "kezelésen". Ott aztán megjött az áttörés, nem volt semmi rontás-bontás és hókuszpiszkusz, viszont kezembe adta a kulcsot és én kinyitottam vele az ajtót.

Anamé a kulcs neve! Légzés és jóga!!! Semmi több. 21 napos kihívás és én a 3. napon köszönöm jól vagyok! Elmentem masszőrhöz, boltba stb stb stb. Nem nagy dolgok, de nekem hatalmasak! Visszajöttem, újra élek! Imádom! Később leírom ezt pontosan, most megint szaladok! :)

Talán azért jöttem most ide mert senkivel sem tudok hirtelen beszélni és itt ki tudom adni magamból azt a dühöt és felkavart érzelmeket amiket most jelen pillanat érzek. Május 1-el elhagytuk a paneldzsungelt és beköltöztünk egy családi házba szintén albérletbe és én közben rendületlen jártam/járok kineziológushoz aki csodát művel(t) velem!

A ház úgy ahogy a panel szintén eladó és mikor beköltöztünk és berendezkedtünk jött a tulaj és körbefotózott ahogy azt kell majd felrakta a netre. Marha nehéz albérletet találni és kivétel nélkül mind eladó ami ugye elég nagy nyomást rak az ember lányára. Miután felmondtuk az előző albérletet az új főbérlő szembe menve minden szóban megállapodott dologgal kissé módosította a szerződést, így az első hónapban a havi bérleti díj+kaució mellett a következő hónapot is fizethettük ki. Mit ne mondjak eléggé megviselt ez már így is anyagilag és erre még rájön az, hogy a pasas teljes jogú bejárást kért a kertbe szóval legrosszabb esetben is hetente 1x találkozunk vele. Volt hogy épp az ebédhez ültünk le majd láttuk, hogy valaki áll a kapuban... hát a tulaj testvére, jöttek lomtalanítani. Hmmm... hát igen. Ugye ezen felül nem maradhatott el a háznézés sem, jöttem rendületlen a velünk egyidős fiatal vásárlók és én esküszöm nem értem honnan van ennyi pénzük. A belünket is kidolgozzuk és mégsem futja több 10 milliós házra, na mindegy örök rejtély marad számomra.

A szerencsénk annyi, hogy a ház borzasztóan vizesedik és teljesen fel van ázva. Nyilván ez nekünk sem egészséges túlságosan, bazi hideg és még nyirkos is. A fűtés nem megoldott mert a kéményt befalazták és a gázkazán nem működik. Szóval így állunk, 

Rövid időm van, megyünk Orfűre!  Azt kell mondjam egy állat vagyok, hogy így stresszelem magam mindenen, viszont a legaljáról javuló tendenciát mutatok és már csak a szorongást kell leküzdeni magamban. Nem is olyan nehéz ez. Szóval a hangsúly: CSAKis legyőzöm!

Mentem körmöshöz, egész éjjel baszott az ideg és nem tudtam rendesen aludni, de a körmös előtt be is rohamoztam úgy kőkeményen. Azt hiszem most vagyok a vödör alján ahonnan már felfelé vezet az út. Az én imádottam elkísért egy darabon és a többi távot gyalog tettem meg, igaz elég moslékul voltam de annál jobban esett. Fent a körmösnél tündérek voltak és fel is dobták a napomat és rájöttem, nem halok meg. :D Így hát mikor kijöttem simán elsétáltam volna haza, kisebb bánatomra Balázs már elindult értem, de így legalább bementünk vásárolni a Lidl-be, ahol nem pánikoltam be csak kissé szorongtam amit el fogok nyomni lassan aztán el is felejtem. 

A napom pozitív és a holnap csak jobb lesz. Eldöntöttem, nincs más út a boldogságomhoz, csak az amit én építek és én építem kőkeményen. Küzdök, még talán jobban is mint a daganattal! Húúúúúúúúú és basszus lassan ott is kiderül minden! KIDERÜL az ég is meg Én is! :) Már nincs sok vissza!

Mindenkinek üzenem aki hasonló cipőben jár, ne máshol keresd a gyógyulást, ne gyógyszerekben hanem saját magadban! Te csináltad, Neked kell megküzdeni vele! A gyógyszer nem nyomja el a forrását semminek és téged sem tud megváltoztatni. A terápiás beszélgetések ugyan jók, de nagyon drágák. Add ki magadból valahol/valahogy és azt a pénzt költsd boldogságra pl.: cipőkre :D 

Na mentem strandolni!!!!!!!!!!!!!! <3 

Mit is mondjak... Eléggé csalódott vagyok most és a könnyeimmel is küszködöm, ma nem vittem el páromat dolgozni és az edzőm sem fuvaroztam el sehová. Elkapott a szorongás és egész éjjel küzdöttem vele. Pár napja sokkal durvább volt, másnap alig éltem, de ez sem volt épp kellemes. Jelen pillanat a saját testem börtönébe vagyok zárva és fogalmam sincs merre keressem a kivezető utat. A délutáni szieszta alatt néztem ahogy párom alszik és álmodoztam arról, hogy majd nekem is menni fog úgy ahogy nem is olyan régen még ment. 

Elképzelésem sincs, hogy sikerült idáig süllyednem és nem tudom mikor lettem ennyire félős, de ez már nem maradhat így. Iszonyatosan nehéz, se éjjelem se nappalom. Egyáltalán nem vigasztal, hogy más is jár ebben a cipőben és azzal a reménnyel bújom a netet, hogy végre találjak valamit vagy valakit aki elmondja hogyan is kell ezt egy csettintéssel a földbe döngölni. Úgy érzem, hogy szükségem lesz egy komolyabb segítségre, de a gyógyszerektől igyekszem továbbra is elzárkózni. Tegnap elég jól ment az elindulás otthonról és annyira nem is volt szörnyű mint ahogy elsőre gondoltam, ma viszont nem érzem olyan jól magam. Habár most már hetek óta nem érzem jól magam. Nem tudom, hogy imádkozzak vagy könyörögjek, esetleg ordítsak a kíntól, de ez most már tényleg gyötrelem. Rettegek a semmitől és az érzés belülről jön, nehéz vele mit kezdeni. Remegek mint a kocsonya.....Félek a költözéstől és félek mindentől ami még vár rám, megfeneklett a hajó. A vizsgálati eredmények már teljesen tönkre tettek idegileg és nem is tudom, hogy fog menni majd akkor. Össze kell szednem magam, de méghozzá gyorsan! Nem maradhatok így!!!!!!!!!!!!!!!!

Hallom ahogy kint boldogan beszélgetnek az emberek és sétálnak mindenféle félelem nélkül és én pedig ülök bent a szobában, sajnálgatom magam és csak agyalok. Cselekednem kell! Kedden kineziológus, remélem újra kapok egy brutális löketet mert szükségem van rá. Most nagyon kell! Le kell nyomnom ezt a kibaszott szart!!! Kurva életbe! Holnap lehet, hogy felkeresek egy komolyabb segítséget is majd, még nem tudom. Nem érek rá elbaszni a fiatal éveimet egy ilyen hülyeségre! Vasárnapig ki kéne találnom, hogy mivel lepjem meg a drága jó életem, de ötletem sincs. Kissé szétcsúsztam, holnap körmös utána pedig valami kirándulás félét terveztem, igaz kimozdulni sincs kedvem, de muszáj. Kell, hogy végre egyben legyek! 

Rendbe fogok jönni!!!!!!

Nos igen, küzdök magammal rendíthetetlen és úgy érzem lassan átbillen az a kis mérleg és én leszek a nyertes!

Minden alkalommal mikor elindulok haza a munkából már előre rettegek, hogy elkap a pánikroham és már előre felidegesítem magam egy olyan dolgon ami pár hónapja teljesen rutinszerű volt. Így tettem tönkre hülye mód az elmúlt 3 napom is, de hát ez már csak ilyen. Leülök és nekiállok agyalni... Sőőőőőőőőőőőőt, nem is kell ülni és már jönnek a hülyébbnél hülyébb nevetséges gondolataim mint, hogy jézusom elájulok vezetés közben és ki fog majd nekem segíteni? :D Jesszusom! Vicc amúgy és én is viccesnek gondolom, csak ezt a belső énem még nem fogja fel igazán. Mos pl elvittem párom dolgozni a szomszéd városba ami kb 5 perc ide kocsival és már azon rettegek, hogy érte kell majd mennem. Igaz ezt az utat már sokszor megjártam és mindig élve maradtam, nem ájultam el és nem halt meg senki sem mellettem sem pedig miattam, de most már mégis ezen izélok itthon ahelyett, hogy csinálnék valami hasznosat és nem ezen hergelném magam. Mintha valami túlélő show lenne. :D 

Ez az egész onnan indult, hogy egyszer már sikerült elveszítenem magam felett az irányítást még anno daganatkával és vezetés közben tényleg pofoznom kellett magam, hogy eszemnél maradjak. Iszonyatos küzdelem volt az út, sokszor elment a kép és nagyon féltem. Akkor ott igazi veszély volt amit éreztem is és ezt most szépen újra és újra leküzdöm. De akkor is leküzdöm mert az vagyok én aki szarik a világra és elmegy a legforgalmasabb helyre is és felvásárolja a fél bevásárlóközpontot ha épp kiderül, hogy nem írták be véletlenül gyantáztatni és este fontos randija lenne a világ legjobb pasijával akit azóta is imád, de akkor ott nagyon fontos és életbevágó volt a gyanta amit persze megcsinált a kozmetikus miután szinte minden pénzem elvertem a vigasz vásárlás közben. (true story) Nos nagyjából ez vagyok én... Nem egy kis pipi aki ez miatt hiszti rohamot kap, na de kérem... 30 km-t utaztam ezért mert úgy éreztem megjár az addigi szar életem után egy kis törődés és ott abban a szalonban megkaptam. Az este pedig fontos volt... :) 

Most pedig azon baszom az idegzetem cirka 3 órája, hogy jézusombasszameghogyfogokátmenniénezértazemberért??? Hogy baszki?!?!?! Lemész a kocsidhoz, beülsz és elmész az életed értelméért aki mindent megtesz neked te állat!  Nehéz így élni de nem lehetetlen! Egyszer már megküzdöttem ám a pánikkal csak akkor még nem tudtam, hogy ez az. Talán könnyebb is volt valamivel, de a rohamok hasonlóan nehezek voltak. Teljesen nem sikerült leküzdeni, de sokkal sokkal jobb volt és lesz is!

Akkor nagy erőt vettem magamon és csak mentem előre. A 4 éves szar kapcsolat után fél évvel jött egy még moslékabb amiben kereken 1 évig gyötörtem magam. Ott aztán kaptam hideget és meleget, hogy nem vagyok teljes ember mert volt egy kis daganatkám és amúgy is mit akarok mert én egy szar szakmunkás vagyok aki egy semmi a szemükben. Valószínűleg az élet megáldott némi mazochista hajlammal, hogy én ezt művelem magammal állandó jelleggel de sebaj, ELMÚLIK! Ott abban a kapcsolatban is volt sok-sok-sok rohamom de nem tudtam róla és börtön volt az élet. Majd jött az erő, valami rendkívüli és azt mondtam, hogy elég! Befejeztük és elkezdtem élni, de úgy igazán! Nem bulikra értem, attól féltem, kellett volna még kis támogatás, viszont ment minden ahogy kell is. 

Elkezdtem egészségesen étkezni és sportolni. Minden nap 50 perc minimum! Aztán fogytam... És jött a pasii akivel már akkor beszélgettem mikor még az előző majom volt. Oké értem én, nem szép dolog, de ameddig nem látunk bele más életébe ne ítélkezzünk felette. Szóval jött Ő! Emlékszem, hogy azt mondta, eddig is bomba voltam, de most aztán puhhhfuhh odabasz. Randi? 

Khhhmm... Azért az nem úgy megy. Első randi egy számomra otthoni pályán, fodrászatban és majd eldől hogyan tovább. Kijelentettem: SEMMI KOMOLY APUKÁM. Ebben maradtunk és eljött. Természetesen alig szólalt meg, nem igazán hagytam, de valami tetszett benne. Nem volt az a kimondottan elsőre eldőlés, de akkor még nem láttam ruha nélkül. :D Kicsit jobban takarta a tökéletes testét ami talán nem is volt nagy baj, mert az enyém akkor még közel sem volt az. Nagyon jót beszélgettünk, de hát ez sokszor van így aztán jön a nagy pofára esés és vége. Mikor elment jött is egy messenger üzenet: "Mi lenne ha mégis csak komolyan gondolnám?"

Nahhh tudod kit hülyíts! Tudjuk mire megy ki a dolog, nem kell az etetés, egy bejáratos pasi aki ráadásul egyedül lakik és még jól is néz ki nekem is jó party. Ideig óráig győzködött, hogy higgyem már el tényleg nem csak cicázni akar, na de én akkor már tapasztaltabbnak éreztem magam annál mint, hogy ezt bevegyem bárkinek is.

Nem lett igazam. A második randira később került sor, jött valami nátha plusz stb és ezért pihentettem a dolgot. Akkor már el akart vinni valahová, legyen Pécs. Oké, pánikos voltam fostamcsaknemtudtamróla ezért nem mentünk be sehová, csak kis séta. Hideg is volt és tartózkodó is voltam mert barátnőm felhívta a figyelmem, hogy ez a pasi nem normális és egy idegbeteg baltás gyilkos. :D Ennek tudatában hazafelé mikor megkérdezte, felmegyek-e a lakására rémült arccal néztem csak rá, majd ő rávágta, hogy nem azééééééééééééért!!! Oké, menjünk. Nem kellett sokat győzködni. Nem tudtam. hogy merre járunk pedig ismerős vagyok a környéken, de akkor meg nem mondtam volna, hol is vagyunk. Következő alkalommal gps-el találtam oda, ami tök ciki volt mert a táskámban még dumált mikor felértem hozzá. 

A lakás nem tűnt baltás gyilkos otthonnak, inkább egy agglegény lakásnak, szimpi volt. Leültem a nappaliban a kanapéra és ő leült mellém. Eleinte még távolságtartóak voltunk aztán szépen csajosan óvatosan odakucorodtam mellé, majd a végén azon kaptam magam, hogy kb az ölében fekszem és szegény azt sem tudja mit csináljon. Na ennyit a baltás gyilkosról... Jól megijesztettem. Azt hiszem kellett úgy 4 óra oldódás és némi dörgölőzködés mire meg mert csókolni, de jujjj nagyon megérte! Természetesen akkor még volt egy hetem a gyantázásig, ami tök ciki volt mert már szinte alig volt rajtam ruha és így hát nem akartam, inkább beadtam a jó kislány dumát. Majd a következő randin, nem adjuk könnyen magunkat. Volt egy pont ahol még én is elhittem. Együtt aludtunk félpucéron, egymáson és már az első éjjel rájöttem valamire.... Kibaszottul horkol!!!!! Nem is aludtam túl sokat, de minden percét imádtam. 

Most, hogy itt fekszem a közös ágyunkon, költözés előtt és elnézem a szobát amit meglepiből tapétáztam ki saját kezűleg egy nap alatt nem sokkal egy költözés után szinte hihetetlen, hogy már több mint egy éve együtt vagyunk és most egy újabb helyre megyünk, ahol már nagy  terünk lesz, udvarral. Kicsit elszomorít, hogy ilyen kis dinka vagyok és szorongok, de valahol meg is lehet érteni. Féltem ezt a jó kis életem, nem akarok egy beteg emberként a terhére lenni és sokszor jut eszembe, hogy ha meghalnék akkor valószínűleg visszajárnék kísérteni az új nőjéhez, mert basszameg a pasi az enyém!!! :D Állat vagyok, de tényleg! Ez az élet az enyém és én fogom végig élni vele! Önző dolog, de mindennél jobban akarom. Nem egy kórházban leélni 26 évesen a napjaim a büdösben, szar kajával, bezárva és sugarazva meg Isten tudja mikre járva. Megrémít még a gondolat is. A kórházi létem utolsó napján is jól beültették a bogarat azzal, hogy egy bácsika leült mellém. elkezdte mesélni a felesége történetét a saját daganatával, hogy öregségére újult ki neki. Hát az az övé! Az én életem másképp fog alakulni, nekem nem lesz ilyen már többet! Én egészséges vagyok, velem minden rendben van. Kicsit pánikolok de ennyi. Az is elmúlik. 

Tudom milyen nehéz ezzel együtt élni, mindenkit megértek aki ezzel küzd és én hiszek abban, hogy  ez nem tünetmentesíthető, hanem gyógyítható! Én nem szedek gyógyszert, csak gyógygombákat amik daganatellenesek és brandenburgot a pánikra. Ezen kívül kineziológushoz járok, aki az első oldásnál csodát tett, a másodiknál inkább felkavart, de ez is valami! Kedden megyek újra és már alig várom! Várom, hogy kioldódjanak belőlem a lelki blokkok és éljem az egyébként csodás életem. Nem túlzok.... Minden okom megvan arra, hogy boldog legyek. A szüleim imádnak és mindenben segítenek, támogatnak. A pasim minden tekintetben egy csoda, sose gondoltam, hogy van ilyen is. Ezen kívül eljárok edzeni és a személyi edzőmről már nem is beszélek.... Boldog vagyok, hogy oda sodort az élet! Fantasztikus emberekkel vagyok körülvéve! A munkahelyem a saját kis üzletem ahol se főnök se semmi. Szóval igen... Minden okom megvan a boldogságra és arra, hogy ezt a gané szorongást befejezzem! 

Nemsokára kontroll, végre kiderül, hogy nincs semmi bajom és leszedik azt az iszonyatosan nagy sziklát a mellkasomról ami nyomja már közel egy éve. Már nagyon várom....

Sokszor gondoltam rá, hogy valahol ki kéne írni magamból azt a rengeteg rosszat, amit átéltem ezért most el is kezdem a mai nappal.

Amit tudni lehet rólam: túléltem egy agydaganatot, pánikbeteg lettem.

Mindig is hajlamos voltam a pánikra, de ami az elmúlt 3 évben történt velem, az kegyetlenül rásegített a belső rettegésre. Mikor elkezdődött a betegséggel való küzdelmem, nem tudtam még mi a bajom, azt viszont már éreztem, hogy nagyon nagy a baj senki sem hitte el, elkönyvelték, hogy pánikolok és túlreagálom az egészet. "Mindenkinek fáj a feje", "front van", "én is szédülök", "biztos a rossz párkapcsolat" stb. Volt benne igazság és lehet, hogy ez vezetett el idáig, de mára eljutottam odáig, hogy nem tudom a rosszulléteimet megkülönböztetni a rohamoktól. Pontosabban nincsenek már rosszulléteim, csak rohamaim, de egész egyszerűen leblokkolok és nem tudom továbblépni. Van  bennem egy állandó szorongás, rettegés a következő vizsgálattól, eredményektől. Folyamatos rettegésben tartom magam, nem tudom leszarni a dolgokat. Kifelé persze mást mutatok, de bennem valami lelkileg nagyon nincs a helyén. Nem tudom ki hogy van ezzel, de gyógyszereket nem akarok szedni. Igyekszem nem totál dilinyósnak tűnni és normális életet élni, keresem a megoldást erre a problémára. 

Úgy döntöttem kineziológushoz fogok fordulni (ha az anyagiak is úgy engedik). Tavaly jártam pszichiáternél, pontosabban felvették az adataim és sarkon fordultam mikor megláttam a betegeket a váróban. :D Nem éreztem magaménak a közeget. Lehet tudott volna segíteni, de ott akkor azt éreztem túl tudok lépni és sikerült is. Rohamosan elkezdtem javulni, képes voltam elengedni egy rossz kapcsolatot, elengedtem a betegségtudatom, elkezdtem sportolni és újra élni, ismerkedni. Megismerkedtem a mostani párommal akitől jobbat nem is kívánhatnék magamnak, pár hét után összeköltöztünk és nyoma sem volt semmiféle betegségnek egészen augusztus végéig.

Néha azt gondolom, hogy mikor eljön a kontroll ideje bennem pontosan megszűnik az önkontroll. Először is az alap félsz a lehetséges problémáktól. Másodszor a vizsgálatoktól való félelem... Kezdődik egy lelki tipródás, idegeskedés, rettegés a legrosszabbaktól. Háziorvos ahol beutalót kérek a neurológiára, onnan időpont a neurológiára majd pedig beutaló és időpont kérése MR vizsgálatra. Persze ezek annyira nem mennek könnyen. Azon felül lenne randim az idegsebészemmel is akit fél évvel műtét után láttam utoljára az egyébként állítólagos 6 hetes kontrollon. Nem mondom, hogy gondok vannak a magyar egészségüggyel, de ez szerintem kurvára nincs rendben. Feltúrták az agyam orrmagasságig és minden jó tanács nélkül hazamentem és azt sem tudtam mikor mit hogyan szabadna. Hasonló cipőben járó ismerősöket kérdezgettem, tőlük tudtam meg pl hogy nem emelhetek és nem kéne hajolgatnom(nem mintha bármelyik is ment volna). Az egy éves epilepi elleni gyógyszeres kezelés is kimaradt amit talán nem is bánok annyira. Szóval kezdődök a háziorvosnál aki anno elküldött a picsába, hogy gyogyós vagyok. Onnan kb 1 hét után bejutok a neurológiára ahol egy roppant kedves férfi minden alkalommal számon kér, hogy én nem az ő betege vagyok és mit is keresek nála. 2 éve vagyok a betege, de többet nem megyek hozzá. Ha jó kedve van akkor ad a protekciós listáról időpontot MRI-re, ha nem akkor vagy fél év várakozás, vagy fizetős ami cirka 57 jó magyar ezresbe kerül viszont akkor azonnal mondanak eredményt és nem kell újra a lelettel lerobogni a neurológushoz 2 héttel később és csak 2 óra gyomorideg ami úgy alkalmanként 1 évet vesz el az ember életéből nem úgy mint a 2 hét várakozás. Az nagyjából 3 évnek felel meg. 

Jártam már fizetős vizsgálaton is, mivel nem jutottam be a 6 hetes kontrollra és időpontot sem adtak túl korán újabb vizsgálatra, így elhatároztam majd én kontroll alatt tartom magam. 2 havi táppénzből erre futotta. Szép környezet, időben bekerülsz, eredmény is van, kedvesek, szó nélkül van füldugó. Apróság, de nekem cseng mindkét fülem és az a zaj nem éppen frankó neki, meg hát némi emberség sem árt, ha épp halálfélelemben vagy. Az eredményt aznap megkapni pedig maga a mennyország! Feltéve, ha jó...

Nem mondom, hogy ezek a dolgok vezettek idáig, de azt sem, hogy NEM.

A legutolsó ilyen procedúra pont a nyaralás indulása előtt egy órácskával kezdődött. Mivel már tapasztalt vagyok, fél évvel előbb megkértem az időpontom a vizsgálatra ahol várólistára tettek és mondták, majd hívnak. Hát hívtak is... hogy másnapra van időpont. Mondtam, hogy azt köszönöm nem kérem, egy hét múlva már lehet róla szó.Be is írtak, jött is a stressz. Anyuval intéztettem a beutalóm és a többi jóságot. Természetesen neurológiára nem volt már időpont ezért kénytelen volt mindent tolni még egy hetet ami pont a szülinapjára esett így. Überfasza.... Mikor hazaértünk már éreztem a vizsgálat közelségét, a stressz nyomását. Még a gondolata is fájt, de sikerült meggyőzni magam arról, hogy nincs baj. Edzek és minden szipiszupi, mi baj lehet? A neurológus kijelentette, hogy ha ez jó lesz már csak 4 év múlva kell mennem újra. Mondhatni repkedtem az örömtől!!!

Eljött a vizsgálat napja. Ujjé hurrá! Berobogtunk a szokásos útvonalon (véletlenül sem azon ahol akkor mentem mikor a rossz hírt kaptam és véletlenül sem azzal az autóval amelyikkel akkor mentem és persze nem vezettem mint ahogy akkor. Szokásos parkoló ahol már nem lehet baj stb)  Bejelentkeztem és a vizsgálati idő előtt 10 perccel szólítottak a protekciós gépbe ami a fizetős pácienseknek jár, ahol van bőrfotel és pí víz is. Szép gép, kedves emberek. Párom bejöhetett velem. Füldugót is kaptam és a kontrasztanyagot is sikerült egy szúrással beadni. Mondhatni minden flottul ment. Eredményt nem kaptam, de nagyjából le is szartam. Ez volt hétfőn és csütörtökön jött a bogár, hogy rákérdezek az eredményre. Telefonáltam és iiigen kééész mehetünk érte! Szaladtam haza, párom is ráért és robogtunk Pécs felé 1000-el. Másik autó, jó útvonal csak épp a parkolás a rossz parkolóba történt. SOHA TÖBBET!

Bementem és ott közölték, hogy kipostázták, sebaj nyomtass egyet 1000-é... leszarom csak add már!!! Remegve mentem ki az ajtón és az első padra leülve bontottam ki. Mikor megláttam mi van ráírva azt hittem ott halok bele a fájdalomba ami belenyilallt a lelkembe és az egész testembe! Minden túlzás nélkül írom, szó szerint kihalt ott bennem akkor valami. Talán a bizalom az orvosok felé... nem tudom.

A papíron az állt, hogy a IV-es agykamrában pár mm elváltozás látható (apró colloid cysta, cavernoma vagy valami más) és szükséges kontroll alatt tartani. Van egy csodás életem, minden tökéletes és erre tessék! Hát mi a faszomat is csináltam amivel ezt érdemlem? Oké, elsőre fogtam, lépj ki abból ami nem jó... De most?!?!?! Visítva telefonáltam haza, felcsezve az egész családot. Persze mindenki nyugtatgatott, hogy nincs baj!!! De akkor ez mi?????????? Azóta sem kaptam rá igazán választ és most, hogy közeledik a kontroll MR egyre inkább eluralkodnak rajtam az érzelmek és a félelem. Félek már mindentől, de leginkább attól, hogy ezt a kapcsolatom sínyli majd meg. KI VAN ZÁRVA! Egy csoda emberrel vagyok és ez soha nem történhet meg! 

Összejött most minden, de csessze meg ÉN ÉLNI FOGOK!